Leírás gyakorlat

   Ennek a gyakorlásnak azután látok neki, hogy elolvastam két cikket az Így neveld a regényed blogon leírás témában. (   http://igyneveldaregenyedet.blogspot.com/2016/04/leiras-1-alapok.html és http://igyneveldaregenyedet.blogspot.com/2016/04/leiras-2-fess-szavakkal.html )  Egyből a blogról származó gyakorlattal kezdek. 

1. Feladat:  Írd le a lenti három képen látható tengerpartot úgy, hogy beazonosíthatóak legyenek, mindegyikhez más részleteket találj. 

A kép szintén a blogról van

Megoldásom: 

 

A türkiz tenger fenségesen terül el előttem. Hullámai felém nyújtóznak, incselkedve hívogatnak. A pálmafa kellemes árnyékából csodálom a vízen csillámló napsugarat. Homokba fúrom a lábujjaim, és kiélvezem hűs nedvességét. Arcomat felemelem, hogy a tengeri szellő sós illatát magamba szívhassam.

A homokot magasra nőtt fűfélék csoportjai lepik el úgy, mintha a dombról lefelé vándorolnának. A szürke tenger hullámai kitartóan ostromolják a partszakaszt.  

Sarah sebes léptekkel haladt a homokos part felé, melyen az emberek úgy nyúltak el, mint rozmárok a sziklás parton. Örömmel hagyta maga mögött a zsúfolt utcákat és a felforrósodott beton utakat. A messze nyúló türkiz víztükör puszta látványa megnyugtatta. Szinte már érezte ahogy a hűs hullámok közé sétál.

2. Feladat: (Saját) Írd le a lakásod egyes vendégeid, rokonaid szemszögéből. Ők mit vesznek észre, mit emelnének ki?

Megoldásról annyit, hogy két embernek mutattam meg a leírásokat. Barátnőm, akivel együtt lakom egyből kitalált mindenkit, kivéve magát... :D Ennek igazán örülök, mert már akkor rávágta melyik kihez tartozik, amikor még csak éppen elkezdtem felolvasni. azt hiszem ezt sikernek könyvelhetem el.

A másik áldozatom a bátyám lett, aki nem járt még nálunk túl sokat, de ő neki is sikerült kitalálnia a párosítást. 

Nekem nagyon tetszett ez a feladat. Éveztem a kidolgozását és a kitalálós részét is bár előtte eléggé izgultam és féltem, hogy senki nem fog eltalálni semmit. Azonban nem így történt, így ez jó visszajelzés számomra és talán más számára is, hogy néha érdemes bízni a saját képességünkben! :D

Szívdobbanás

   A délelőtti nap belesütött a szemébe, mely a sötétítő függöny résein szökött a szobába. Ideje felkelni, gondolta Rachel. Kidörzsölte az álmot a szeméből és megfordult párját keresve, de az ágy túloldala üresen tátongott mellette.

   Hányinger csapott le rá. Mélyeket lélegzett, hogy csillapodjon. Ilarért kiáltott volna, de félt, ha kinyitja a száját visszaköszön a gyomortartalma. Csendben küzdött a rosszulléttel, ami csak nem múlt. Lassan tette le lábát, a bolyhok csikizték a talpát. Felegyenesedett, de egyből meg is szédült, inkább visszadőlt az ágyra.

   Hol a fenében van Ilar, morgolódott magában és újra megpróbált eljutni a vécéhez. 

   Ekkor az ajtóban felbukkant egy fekete hajkorona, a jégkék tekintett aggódva szemlélte Rachelt.

 - Szép reggelt, kedvesem! Hogy vagy?

   Ő csak a fejét rázta és szürke szemével kétségbeesetten pillantott fel Ilarra. A férfi egyből megértette.

 - Óh, megint rosszul vagy? 

   Bólintás.

 - Ne aggódj, segítek kimenni - ezzel már oda is ugrott Rachel mellé. Az erős férfikarok óvón fonódtak a nő derekára és a vállára.

   Miután Rachel könnyített magán és kicsit ráncba szedte a rakoncátlan, barna tincseit, visszament a szobájukba felöltözni, hogy aztán indulhassan az ultrahangra.

  Ilar vezetett. Egy piros lámpánál ragyogó boldogsággal Rachelre pillantott, hangja lágyan töltötte be az autó utasterét.

 - Fogom a kezed. Majd ott, ha szeretnéd persze.

   Rachel fürkészőn nézte a férfit, amit egész életére választott.

 - Szeretném - felelte bágyadtan Rachel és elmosolyodott.

   Hamarosan megérkeztek a kórházhoz, izgatottan várták ki a sorukat az ultrahangnál. Ugyan nem beszélgettek, Ilar csak fogta és simogatta Rachel kezét.  Aztán végre szólította őket a nővér és bementek az elsötétített helyiségbe. A nő felfeküdt a magas asztalra, az orvos pedig hideg, kék zselét nyomott a pocakjára. Pár perc vizsgálódás után a idős doktor feléjük fordult.

 - Szeretnék hallani a szívverését? 

 - Igen! - vágták rá egyszerre.

   Egy gombnyomás után megtöltötte a vizsgálót a gyors, ritmikus dobogások hangja. A csoda hangja, egy új életé, ami ott növekedett Rachelben. Ilar döbbent arcán lefutott egy könnycsepp.

 - Doktor úr, fiú vagy lány lesz?

 - Valószínűleg lány.

   A pár egymásra nézett, arcukról sütött a felhőtlen öröm.

 - Pont, ahogy szerettük volna - törölt le egy könnycseppet Rachel is.

   Ezután megkapták a papírokat és néhány képet a piciről. Az autóban néma örömben ültek és csak bámulták a felvételt.

 - Ha dagadt, zsíros hajú, büdös leszek akkor is szeretni fogsz? - félve tette fel a kérdést Rachel.

    Ilar meglepetten pislogott párjára.

 - Persze. Nekem mindig szép leszel. Gyönyörű a mosolyod, a szemed, egyszerűen mindened - csókot lehet Rachel puha és nedves ajkára, majd ráadta a gyújtást a kocsira és haza indultak.

Első pályázati alanyom

A múlt képe

Szorosabbra húztam magamon szürke szövetkabátomat, fejemet lehajtva siettem a szakadó esőben. Már harmadik napja folyamatosan esett, ennek köszönhetően a víz mindenhol ott volt. A házak oldala sötétebbé vált, ahogy átnedvesedett a vakolat, a pocsolyák egyre nagyobbakra nőttek, lassan egybeolvadtak. Kalapom karimájáról lépteim ütemére elszakadt egy-egy csepp és lezuhant alig egy centire az orrom elött.

Gyorsabb tempóra váltottam, szerettem volna minél előbb odaérni. Pár perc múlva megpillantottam a kis, négylábú táblát, ami kecses betűkkel hirdette:

Angelo Galéria

Új kortárs festmények "Tavasz" témában

Díjak kiosztása: délután 4 óra

A karórámra néztem, negyed öt elmúlt. Pont így terveztem, ugyanis látogatásom célja, hogy felmérjem a kortárs festőket.

Jómagam csak nemrég tértem vissza a szakmához, bő harmincnöt év kihagyás után, így újra kellett tanulnom dolgokat, és tisztában kellett lennem, mik az új elvárások. Azonban nem érdekelt, hogy ki lett az első, vagy ki ért el dobogós helyezést.

Felszegtem a fejem, és úgy nyomtam be a nehézfa ajtót.

Az elém táruló előcsarnok megdöbbentett, mivel merőben más világot láttam, mint az utcán. Kellemes, meleg levegő fogad. A szürke égbolt és a színeket tompító eső éles ellentétben állt a vörös márványpadlóval, a falakat borító aranymintás tapétával és az oszlopokra meg a korlátokra felfutó borostyánnal.

A bejáratnál elegáns öltözetű férfi hajolt meg előttem.

– Üdvözlöm az Angelo Galériában! Láthatnám a meghívóját?

– Üdv! Persze.

A kabátom belső zsebéből kihalásztam az elegáns, kis kártyát és átnyújtottam neki. Röpke pillantás után vissza is adta a kezembe.

– Joshua Sundberg, igaz?

– Pontosan.

– Az emeleten balra láthatja a tárlatot. Jobb oldalt a díszteremben még találkozhat a nyertesekkel, ha gondolja.

Még csak az hiányzik nekem – csattantam fel magamban. Udvariasan biccentettem egyet, és éppen elindulni készültem, amikor a férfi egy apró, fehér törölközőt lendített meg előttem.

– Esetleg ezt használhatná.

Sértésnek éreztem, de ahogy a mögötte lévő teli kosárra néztem, rájöttem, hogy nem csak én áztam el.

– Igazán köszönöm.

Az arcomról és a nyakamról felitattam az esőt, nedves kabátomtól is megszabadultam, amit a recepciós felakasztott száradni.

Felkaptattam az emeletre. Itt nem tapétát használtak, egyszerű fehér színt kaptak a falak; a kristálycsillárok fénye beragyogta a helyiségeket, amiket most egybenyitottak.

Az emberek halk társalgása kellemes muzsika ként duruzsolt a fülemben. Ellazultam, elfelejtettem a vetélytársakat és az eredeti célomat. Kíváncsian léptem a legközelebbi alkotáshoz.

Viharos tengeren hánykolódó vitorlásokat ábrázolt, a színei tökéletesen átadták az elmúlt napok élettelenségét; csupa szürkeség, a sötét megannyi árnyalatával megörökítve. A hullámok fodrozódása, felcsapása a stégen igazán jól sikerült. A gondos ecsetvonásokból éreztem, hogy a festője beleadta szívét és lelkét.

– Uram! – Őszülő pincér szólított meg. – Parancsol egy pohár pezsgőt?

– Óh! Igen, köszönöm.

Elvettem tőle az italt és belekóstoltam; a buborékok jólesően csiklandozták a torkom. Nyomott hangulatom valamennyire javult, elmémből kizártam minden hétköznapi problémát és csak a kiállított képekre koncentrálva indultam tovább.

A festményeken természetesen megjelentek a klasszikus tavaszi szimbólumok, a rózsaszín cseresznyefa szirmok, a fényesen sütő napkorong, a nyíló virágok megannyi eleven színkombinációval. Lenyűgözőnek találtam a különböző megjelenítéseket és a sokféle technikát. Minél beljebb haladtam, annál jobban élveztem a kiállítást. Rég elfeledett emlékek, érzések törtek fel bennem. Tisztán láttam lelki szemeim előtt az első ecsetvonásomat, amit az után ejtettem, hogy édesanyám egy óriási táska festőeszközzel lepett meg a hetedik születésnapomon.

Fogalmam sem volt, mennyi időbe telt, mire az utolsó helyiség küszöbét átléptem. Az ajtón feltüntették, hogy itt található a nyertes festmény. Vonakodva pillantottam fel az egyszerű, mélybarna keretbe foglalt vászonra.

Elkerekedett a szemem.

Pont olyan… pont olyan, a színvilága, amit én is nagyon kedvelek.

Zsenge fű, kék ibolyák, szürkés, hullámzó tenger a mohás sziklákon túl, egészen a mélyben. Bárányfelhős, de napos ég alatt szelíden mosolygó lány állt a képen. Fekete haján glóriaként csillant a napsugár, halvány bőrét, türkiz szemét kiemelő kék bársonyruhát viselt.

Megbabonázott, mennyire élőnek hatott. Az arca pirospozsgás a bókoktól, melyeket az udvarló fiú suttogott el a szellővel. A lány eperpiros ajkakkal mosolygott vissza rá.

Honnan szedem én ezeket? Értetlenkedve hajoltam közelebb. A csillogó, gyönyörű tekintetbe fúrtam az enyémet, hátha választ kapok tőle, és kaptam! Hiszen ő Molly Ogden, az első szerelmem! Ezt a képet pedig ÉN festettem, még régen...

36 évvel ezelőtt:

Szívtörő Molly, mindenki így hívta a gimiben, ahova együtt jártunk. Sok fiú megkörnyékezte, szerettek volna vele szorosabb kapcsolatba kerülni, de ő mindenkit visszautasított. Mindig szemrebbenés nélkül nekik szegezett valami kifogást, és gyakran fogalmazott gorombán. Nekem is tetszett, de én nem voltam hajlandó vállalni a nyilvános megaláztatást és amúgy is tisztában voltam a hibáimmal.

Ha nagy volt rajtam a nyomás, néha dadogtam és biztos voltam abban, hogy az öltözékem sem tetszene neki. Tudtam, mennyire nem illenénk össze az öltözködésünk alapján. Kifinomult, szép ruhái mellett az én agyonhasznált gönceim elfogadhatatlan képet adnának. Többnyire kockás inget hordtam valami pólóval, meg kissé bő, fekete farmert. A hajamat sokszor megszólták, mert barna, hullámos tincseim mindig kuszán álltak és előszeretettel lógtak világosbarna szemembe, amit akkoriban egyáltalán nem bántam.

Szóval, nem kezdeményeztem Szívtörő Molly felé, egészen egy esős tavaszi napig.

Éppen a boltban keresgéltem a vacsorám után, mikor a mellettem lévő sorból szentségelést hallottam. Óvatosan közelebb lopakodtam a vitatkozókhoz és felszaladt a szemöldököm Molly-t hallva.

– Neked ehhez semmi közöd! Majd én eldöntöm, hogy…

Pofon csattant. A következő pillanatban a lány kirohant a viharba, én pedig gondolkodás nélkül utána eredtem. A bejáratnál felkaptam az esernyőm és én is kifutottam az üzletből.

Lihegve kiáltottam utána, hogy álljon meg. Döbbenettől elkerekedett szemmel, ázottan fordult felém, de olyan hirtelen fékezett le, hogy nekiütköztem.

– Ó. B… b… bocsánat! – Egyenesen a szemébe néztem.

– Mit akarsz? – rivallt. Jobb orcáján nagy piros folt éktelenkedett.

Zavartan dörzsöltem meg a tarkóm, miközben a megfelelő szavakat kerestem.

– El fogsz ázni – nyögtem ki.

Kellemetlenül éreztem magam, izzadni kezdett a tenyerem és idegesen billegtem a sarkamon. Oldalra döntötte a fejét, úgy mérte fel az épelméjűségem. Ennél jobbat is kitalálhattam volna! – gondoltam.

Kuncogás hagyta el a száját.

– Már eláztam.

– Tényleg – csúszott ki a számon. – Hazakísérhetlek?

Hümmögött egyet, aztán egy gyors mozdulattal belém karolt. Nem mondtam semmit, nem kérdeztem semmit a kíváncsiságom ellenére. Fölénk tartva az esernyőt, csendben ballagtunk a forgalmas főút melletti járdán.

Remegett, de nem tudtam eldönteni, ez a pofon hatása lehet, vagy az, hogy lenge kardigánja alaposan átnedvesedett. Beletelt néhány percbe, mire egy torokköszörülést követően megkérdeztem, fázik-e.

Bólintott. Megálltam, kezébe nyomtam az ernyőt, majd lekaptam magamról a száraz, testmeleg pulóveremet. Meglepetten nézte, mit csinálok, és elpirult, amikor a vállára terítettem a felsőmet.

– Köszönöm. – Gyorsan visszaadta és előre meredve újra belém karolt. – Nem kellett volna.

– Dehogynem. Megfázol. Ha még nem történt meg.

– Kit érdekel? – morogta durcásan.

– Engem.

– Lökött vagy.

Könyökét az oldalamba vágta, mire megugrottam.

– Nyugi van, te vadállat!

Amint kimondtam megbántam, de ő csak halványan elmosolyodott.

Nemsokára megérkeztünk a kapujukhoz, ahol szó nélkül intett egyet és berohant a házba. Persze a pulcsimmal együtt, amiről ott, abban a pillanatban egy életre lemondtam. Nagyot sóhajtottam és vacogva hazaindultam.

Úgy sejtettem, hogy Molly-val közös történetem ennyiben ki is fulladt. Másnap mégis megvárt tanítás után, az iskola előtt. Arca kipirultan virított fekete tincsei között.

– Nesze.

Három lépés távolságból vágta hozzám a szürke pulcsit. Mire lekaptam a fejem tetejéről, ő már nagy léptekkel távolodott tőlem. Beletúrtam a felsőm zsebébe és egy kis cetlit találtam benne, amin ez állt:

A cukrászdában állom egy süti árát. Írasd a nevemre.

Elmosolyodtam és ismét utána siettem. Ezúttal könnyebben értem utol, most már határozottabban viselkedtem vele. Megragadtam a csuklóját, finoman visszatartottam. Ugyanazokkal a dühös, vad szemekkel találtam szembe magam, mint előzőz nap, mégsem érdekelt.

– Mi van már? – csattant fel Molly.

– Menjünk sütizni!

– Tessék? – Meglepődve lépett egyet hátra.

Nem hagytam neki választást, magam után húztam. Szerencsére egész hamar feladta az ellenkezést.

Jelen:

Így vette kezdetét egy furcsa románc és ezen események következménye az előttem kifüggesztett, díjnyertes festmény is.

Nehezen tértem vissza a jelenbe, a múlt fájdalmasan járta be elmém minden zugát.

– Óh, de csodálatos ez a kép, dràgám!

Egy középkorú pár érkezett a terembe, hasonló áhítattal figyelték a képet, mint én nemrég. Még mielőtt leesett, hogy ez a festmény az enyém.

– Vegyük meg, kérlek! – A vajszínű kosztümöt viselő nő esdekelve nézett férjére.

– Persze, mindenképpen – bólintott elismerően a férfi.

Bátorságot merítettem és feltettem a nagy kérdést.

– Tetszik maguknak?

– Nagyon, igazán tehetséges a festő – magyarázta lelkesen a feleség. – Fenségesen gyönyörű! Olyan élő ez a kislány a képen.

A szavak visszhangot vertek a koponyámon belül, egészen beleszédültem. Annyira régóta szomjaztam már pár dicsérő szó után, hogy most jóformán sokkot kaptam. A férj kérdése azért magára vonta tompa agyam figyelmét.

– Vajon ki készítette?

– Én! – Lassan emeltem fel a kezem. – Én festettem még régen.

– Óh. Gratulálok! – Hevesen kezet rázott velem. – Rendkívüli alkotás, megérdemelte az első helyet.

– Igen, igen. – Az asszony is megmelengette remegő kezem. – Szeretnénk megvenni! Mondja, mennyiért adja el?

– Nem szeretném eladni, mert…

– Bocsánat a zavarásért! – Szólt közbe egy ismeretlen hang.

Szőke, felnyírt hajú férfi jelent meg az ajtóban, arcán ragadozó mosoly terült el. Mellette egy tüskés frizurás, öltönyös lépett oda hozzánk. Utóbbi kezet nyújtott a pár felé.

– Szép napot önöknek is! Ha megvásárolnák a festményt, a művésszel egyeztessenek lehetőleg. Khm… Bemutatom Jonathant.

A szőke pasas előrelépett, kedvesen biccentett a párnak, és átvette a szót.

– Én volnék, aki megfestette ezt a szép lányt.

A vendégek zavarodottan pillantottak hol rám, hol a két alakra. Szólásra nyitottam a szám, de a tüske hajú megelőzött.

– Ennek a ténynek a vitathatatlanságát bizonyítja a kupa.

Elvette a másiktól és büszkén mutatta fel. A talapzat arany kártyáján valóban ott terpeszkedett:

"Tavasz" téma

Első helyezett,

Jonathan Gross

– Elnézést, mi nem tudtuk… – motyogta a nő.

– Mi csak nemrég érkeztünk.

– Semmi gond, jöjjenek. Megbeszéljük a részleteket.

A tüsihajú kiterelte a párt, utánuk a szőke is elindult, de előtte még hüvelykujját lefelé fordítva jelezte, hogy vesztettem.

Johnatan Gross. Johnatan Gross. A fejemben zakatolt ez a név, olyan ismerősnek tűnt. Egyre biztosabban éreztem, tudom ki ő. Pár pillanat múlva a felismerés keresztül döfött.

Óh! Hát persze! Vele is egy gimibe jártam, ráadásul ő is tagja volt a délutáni rajzszakkörösöknek. A tanár mindig ránk szólt, hogy változtassuk meg a szignónkat, mert nagyon hasonlóak és nehogy félre értés legyen később. Persze kamasz fiúként egyikünk sem akart engedni.

Jonathant az első pillanattól kezdve nem kedveltem, állandóan sunyi képet vágott. Aztán egyszer csak el kezdtek róla pletykálni, állítólag szerelmet vallott Molly-nak. Vitt neki csokit és gyönyörű vörös rózsákat is. Ennek ellenére akkora megaláztatás érte, mint amennyire felkészült a vallomásra. Egoista lévén, biztos volt a dolgában, és egy ilyen mértékű megalázás után iszonyatosan dühös lett.

Harmincöt évvel később az álmomból rémálom lett. Hirtelen az összes levegőm elfogyott, a mellkasom szúrt, az ingemet markoltam, de senki nem volt már a közelben, mindenki a díszteremben beszélgetett, a morajuk alig szűrődött be hozzám.

A lány a képen Molly Ogden, Szívtörő Molly, az én drága Molly-m! Ordítani akartam, de csak nyöszörgésre futotta.

35 évvel ezelőtt:

Hetek óta dolgoztam egy festményen, amikor végre elkészült, azt akartam, hogy Molly mielőbb megnézze. Ezért késő délutánra találkozót beszéltünk meg a garázs előtt, ahol festettem.

A forgalmas út túloldalán állt, messziről is láttam piros szája huncut mosolyát. És alig vártam, hogy a karomba zárhassam, majd megnézzem az első reakcióját az elkészült alkotásomra.

Nagyon izgultam, le sem vettem róla a tekintetem, így a következő pillanat az agyamba égett. Valaki a tömegben nagyot lökött rajta. Molly előre lépett, le az úttestre, próbált nem elesni.

A nevét kiáltottam, a kezemet nyújtottam felé, hiába választott el jó néhány méter.

Megtalálta az egyensúlyát, hátrálni próbált, de akkor egy teherautó csikorgó kerekekkel átgázolt rajta.

– Úristen! A kislány! – kiáltott fel egy nő.

– Hívják a mentőket!

A tömeg zugolódva vette körül. A felfordulásra néhány autós megállt és odarohantak, hátha segíthetnek. A kocsik között cikázva futottam felé, de csak az összetört testét találtam. Óvatosan borultam rá életjelet keresve, de semmi. Máskor csillogó, kék szeme homályosan tekintett oldalra, oda ahonnan a nagy jármű érkezett. Egészen addig maradtam vele, amíg a mentősök el nem rángattak tőle.

Molly nincs többé! Nem beszélhetek vele, és a róla készült képemet sem láthatja. A szívem darabokra tört, úgy éreztem belőlem is elszivárog az élet.

Toszkán kaland

Életem legnagyobb élményéről egy kis beszámoló :) 



Ciao Tutti!

   A mai napom sikerélményét szeretném veletek megosztani. 

  
  Előljáróban annyit kell tudni, hogy kicsit tartok attól, hogy én vegyek vért pácienstől. Már korábban is szúrtam, de valahogy mindig volt valami problematika. Elugrott a véna, eldurrant vagy megse találtam. Ezek után pedig nem szívesen próbálkoztam, mert nem szeretnék a betegnek felesleges fájdalmat okozni az én bénázásommal. (Igen, tudom. Valahogy gyakorolni kell, de na... Nem ad jó élményt, ha sziszeg a beteg.)
   Szóval már túl voltunk néhány feladaton, amikor az ápoló megkért, hogy keressük meg az egyik idős hölgyet. Meg is találtuk, oda kísértük a székhez. A nővér kérdezte,  hogy ki szeretné csinálni, mire én mondtam nagy lelkesen: "Si, si." A következő pillanatban egy zacskót kaptam, amiben papírok és néhány vérvételicső volt. A kihívás: vérvétel. A kisebb sokkom után gyorsan összekészítettem hozzá: 

   Aztán vénátkerestem. A jobb karján néztük először, az áploló mutatta is, szerinte hol lenne jó. Én is ki tudtam tapintani az eret, de nem éreztem úgy, hogy ott sikerülne. A másik karján is keresgéltünk, vagy is nem, mert az elszorítás után kb. egyből egyértelmű volt. Egy szép könyökhajlati dudorodó, de rugalam vénát találtam. Egyből tudtam, ő az igazi. 
   Szárnyastűvel meg is böktem és szépen  megjelent a vér a csövecskében. El se hittem, hogy az ér épen maradt, a tű is helyén volt és kicsi bénázásokkal, de az összes kémcsővet sikeresen megtöltöttem a nővér segítségével. 

Ami kicsit más, mint Magyarországon:

Összekészített vesetál a vérvételhez

   Már az első lépésnél van némi eltérés: a strangulálás. A kép alján látható gumi az, amivel leszorítanak. Látszólag egyszerű technikával helyezik fel, de a gyakorlatban, mikor nekünk kéne csinálni, mégse sikerül egészen úgy, ahogyan az ápolónak. Az otthoni megoldás jobban tetszik, bár azért nem adjuk fel, ennek a mozdulatnak a megtanulását sem. Addig gyakorjuk amíg nem fog tökéletesen menni.
   A következő másmilyenség: a bőr fertőtlenítése. Odahaza spray formájú fertőtlenítőt használunk. Ráfújjuk a szúrás területére és hagyjuk behatni. Ezzel ellenben, itt egy kis vattára öntik a folyadékot, az átitatott bucival törlik le a szúrás helyét.  
    Azt hiszem ezeket leszámítva, ugyanolyan a beavatkozás.
  

Az ápolás lelki része, 

avagy kórházba kerül a kedvenc nénink 

    Már az elején szeretnék tisztázni egy dolgot. A kedvenc nénit nem úgy kell éretni, hogy őt rajongjuk körül és csak vele akarunk foglalkozni. Sok az aranyos idős, persze akad egy-egy kicsit harapósabb természetű is, de nem részesítünk senkit más bánásmódban, csak azért mert felé jobban húz a szívünk. Sem én, sem más gyakorlatos, sem az ott dolgozó nővérek.

    Én személy szerint mindig vigyáztam, ne kötődjek túlságosan egy beteghez sem. (Már negyedik éve járunk kórházba.) Persze együttérzek velük, igyekszem őket vidítani és a legjobb formámat nyújtani nekik. 

   Amikor az első napunk volt a Rosalibriben, már akkor éreztem, valószínűleg "Kedvencet avatok" majd. Harmadik nap után nem tagadhattam le, Nada néni van a legközelebb a szívemhez. Tudtam, megviselne, ha valami történne vele, amíg itt vagyunk. Reménykedtem, hogy nem lesz semmi baja. 

   Egy roppant kedves, tüneményes signora, aki sokat dícsér, ha óvatosan átkötözzük a fájó lábát. Egy ablak alatti radiátor mellett üldögél.  Gyógyszerosztásnál és cukorméréskor is a lila kendője miatt könnyen megtaláljuk.  
  Valahogy az ő mosolya ért el engem igazán, én pedig örömmel viszonoztam. Az pedig végképp leírhatatlanul felemelő érzés, mikor a kis ráncos, foltos kezével megszorítja az enyémet és hálától csillogó szemmel néz fel rám.  Ezek az apró gesztusok, rövid, de tartalmas pillanatok örökre belém égtek.

    Egyszer csak az ápoló a kezünkbe nyomta a szaturációmérőt, a hőmérőt és a véryomásmérőt, hogy menyjünk Nadahoz, mert rosszul volt. Annyira szerettem volna, hogy csak valamit félre értsek. Mindannyian a hölgyhöz mentünk, aki kétségbeesetten figyelte a matatásunkat. Láttam rajta, hogy fél, de a nővér sokat beszélt vele, ami után egy picikét lenyugodtott.

   Megkérdeztük, hogy van, próbáltuk vigasztalni. Szegénykém majdnem elsírta magát, ahogy mesélte mi a baj. Úgyanabba a pillanatban kishiján én is elejtettem egy könnycseppet. Rossz, hogy nem tudom teljesen megérteni a problémáját és én is csak kevéske vigaszt tudok nyújtani neki. De akkor, ott, mindent kicsikartam magamból. 
   A mentősök nagyon hamar kiértek,  áthelyezték egy hordágyra és vitték is.  Egy utolsó biztató mosollyal búcsúztunk tőle,  ahogy kigörditették a mentőhöz. 

   Én ennyi lettem volna, további jó olvasgatást ;) Mohai P.

Más beszámolók az Erasmus TOPIK programjáról: https://toscanainfermieri2019.blogspot.com/

Tini élet

Az utolsó csengetés visszhangja is elhalt. Az iskola mára befejeződött, már mindenkit haza engedtek. A homályos folyosón kellemes kis tavaszi szellő szállt. A fülembe súgta az új kezdet szavát, ígérettel, kalandokkal kecsegtetett. Picit megborzongtam, ahogy a csupasz karomat megsimította.

 – Azt hi… hi… hiszem meh… mehetünk. 

   Lili lépett ki az osztálytermünkből. Orrát dörzsölgette a bent rekedt tüsszentés miatt.     Felálltam, a hátamra kaptam a táskám, Lili már majdnem odaért a padhoz, mikor hirtelen mélyet szippantott a levegőből. Próbált elfordulni, hogy ne engem köpjön telibe, de a falba ütközött. A lendülettől és a kitörő tüsszentés erejétől lefejelte a szürke csempéket.

 – Lili! – kiáltottam félig hitetlenkedve és félig nevetve. 

   Megtántorodott, lábát keresztbe vetette. Már megint pisilnie kellett.

 – Basszus! Basszus! – Szipogott párat és tántorogva elindult a folyosó végén lévő WC felé.       Kuncogva mentem utána. Csak az én barátnőm képes ilyen szerencsétlen lenni, hogy bevágja a fejét egy hapci miatt és ha ez nem lenne elég, még kis híján be is vizel. Nem kellett volna annyit inni az órán, hiába szóltam neki, hogy most nem tartjuk meg a szünetet.

   Hangos káromkodás, ajtócsapkodás hallatszott ki. Beléptem a helységbe és az ajtófélfának dőltem, úgy beszéltem a csukott budiajtónak.

 – Ugye nem pisiltél be?

 – Nem. Csak pár csöpp.

 – Óh, az még nem vészes!

 – Úgy utálok ennyit tüsszögni! Allergiás vagyok erre a fehér szálló bizbaszra. 

   Valóban. Ma már vagy a huszadik hapcija volt, ráadásul állandóan orrot fújt. A helyzet azonban egy emléket hozott elő.

 – Emlékszel, amikor először mentünk önként és dalolva a Kalóz bárba?!

 – Jajj ne Ani!

 – Rohadt sokat ittunk. Aztán alighogy hazaindultunk téged hívott a természet. – felkacagtam, ahogy felidéztem az emléket. – Egy nyamvadt bokor mögé mentél. Én meg azt hittem simán megleszel. – Nem kerülhettem el a röhögő görcsöt, fuldokolva folytattam. – Erre részeges, rekedt hangon elkezdték kiabálni, hogy: „ Baszki! Nem húztam le a bugyiiim!

 – Ani fejezd be! – a WC fülke mögül elfojtottan jutott el hozzám hasztalan, de annál mérgesebb kérése. 

   Én azonban túlságosan belemerültem már a nosztalgiázásba. Nevetésem visszaverődött a magas mennyezetről, jobbra-balra dülöngéltem, közben a térdemet csapkodtam. Csak kacagtam és kacagtam.

 – És akkor én, Anonimus! – Színpadiasan mutattam magamra, bár a barátnőm nem láthatta. – Előálltam az év legjobb, legnagyszerűbb ötletével!

 – A lehető LEGROSSZABBAL!

 – Ami nem más volt, mint hogy: Vedd le!

 – ANI!! – kivágódott a WC ajtó.

   Lili dühösen, fogcsikorgatva meredt rám. Ajjaj, ideje futni! Hátráltam, de a sarkam beakadt a küszöbbe és a popómon landoltam. Vártam, hogy mindjárt két kéz esik neki a torkomnak, ehelyett csak dühödt léptek zúgtak el mellettem.

   Félve pillantottam hátra. Hiba volt! Vízsugár csapott az arcomba, nagyját le is nyeltem, de sikerült belélegeznem is. Végtelen hosszúnak tűnt a pillanat mire vége lett és nem kaptam többet. Azonnal friss levegő után kaptam, a szervezetem kétségbeesetten próbálta eltávolítani a nem oda illő vizet a tüdőmből.

 – Ezt a mesét még egyszer meg ne halljam! – Lili komoly arcát homályosan láttam magam előtt, a szememet teljesen elöntötték a könnyek. Pislogtam párat és ahogy kitisztult a kép éppen, hogy láttam Lili szemében megcsillanni a vidám játékosságot, ami persze hatással volt rám. Felállt és arrébb ment, de közben az számat kis ördögi vigyorra húztam.

 – Te pedig szót fogadtál és a parkban levetted a gatyád, aztán a bugyidat is amit végül kidobtál. A nadrágodat vissza kínlódtad magadra és így mentünk haza. Itt a vége fuss el véle. – a kéztörlő előtt állva, morogva nézett engem.

 – Fussál, mert most komolyan kicsinállak! 

   Nem kellett kétszer mondani. A nyakamba kaptam a lábam és sprinteltem…

Összecsapás

    Az elhagyatott raktárépületek közt síri csend uralkodott. A ritkán elhelyezett régi lámpák alig adtak világosságot este 11-kor.
    Összesen heten indultunk el, hogy lerendezzük a vitát a másik bandával, akik a mi területünkre jöttek garázdálkodni. Ezt persze nem hagyhatjuk szó nélkül.
Már nem egyszer verekedtem ilyen szituban, mondhatni eléggé rutinos lettem
benne. Nem hiába jöttem én, és nem hiába jött a másik hat társam. Mindannyian
tapasztalt bunyósok voltunk, nem csak a bejutásunkat, de a magas pozíciónkat is
kiharcoltuk az öklünkkel. Mi heten voltunk a főnök belső köre, akikre most rábízta
a betolakodók elsöprését.
    Mint a vándormadarak az égen, olyan háromszög alakzatot vettünk fel. Én mentem
elöl, mint harci vezető, az oldalamon a két legjobb barátom, Jack és Ray.  
    Jackkel hasonlítottunk egymásra mivel mind a kettőnknek fekete haja volt, ellenben
Rayével akinek aranyszőke tincsei széna kazalként állt. Mindig azt kaptuk, hogy mi vagyunk a Jin-Jang
megtestesülései, ami nem is volt olyan hülyeség. Jól kiegészítettük egymást és
ennek hála sok győzelmet tudhattunk a hátunk mögött.
 Most mindenki magabiztosan, vérszomjasan haladt előre, a leheletünk párává vált a
fagyos januári időben. A területen így is úgyis mi voltunk előnyben, még akkor is
ha az ellenfél gyorsan felmérte a terepet míg ránk vártak.
Már nem jártunk messze, ezért kiadtam az első parancsot.
- Timo, Jery! Másszatok fel a tetőre és onnan kövessetek!
- Igenis. – Leváltak tőlünk, majd elnyelte őket a homály, még a lépteiket sem lehetett hallani.
    Befordultunk egy raktár mögötti nagy placcra, ahol már ott voltak a vendégeink.
Csendesen fel sorakoztunk jó 30 méterre velük szemben. A másik csoport vezetője
tett felénk néhány lépést, majd gúnyosan így szólt:
- Áh! Hát csak eljöttetek, már kezdtünk azt hinni berezeltetek.
-  A mi területünkön azt csinálunk amit akarunk és akkor jövünk-megyünk amikor
akarunk. Nektek, behatolóknak szentírás a mi szavunk.
- Igen. De vajon meddig lesz ez így?! – Az egész csapatom kuncogni kezdett. Én
csak egy fél mosolyt engedtem meg.
-  Addig ameddig mi akarjuk! – néhány ellenség lekászálódott a rozsdás hordókról.
Rezzenéstelenül figyeltük őket, legbelül az összecsapásra készültünk.
- Hahaa! Nagyon biztosak vagytok magatokban, ez nem rossz. Néha! DE néha a
veszteteket okozhatja. Attól tartok a ma eset ilyen lesz! – ezzel támadásba lendült, 
társai rögtön csatlakoztak hozzá. 
    Ez puszta erőharc lesz, mivel 5-5 ellen. Továbbra sem mozdultunk, egy sötét
foltban maradtunk. 20 méter maradt, ők jöttek, mi álltunk mint a szikla. 15 méter,
a helyzet változatlan. 10 méter. Hátra fordultam és suttogva szóltam az
enyéimhez.
- Ezek csak hencegnek. Rendezzük le őket gyorsan, ahogy szoktuk aztán menjünk.
Ma estére új ágymelegítőm van. Hehe. – Cinkos vigyort vetettek rám.
- Héé! – hangzott mögülem egy dühödt hang.
„Tökéletes” gondoltam és visszapördültem és azzal a lendülettel előre vetettem
magam. 
    Pár futólépéssel átszeltem a megmaradt pár métert és öklömet magasba
lendítve csaptam az másik vezető arcába. Lassú volt így halántékon találtam, ő
pedig magát a földön. Körülöttem hasonló zajlott le, testek csapódtak egymásnak
vagy a betonnak, öklök találkoztak. Hörgések, morgások töltötték meg a
leheletünktől fehér párás levegőt.
    Ellenfelem hamar felpattant és egyből a fejem felé csapott, de hiába. Fürgén kitértem
minden ütése elől. Látva, hogy így nem fog tudni kárt tenni bennem hasba vágott,
de csak a kőkemény hasizmomat találta el. Fájt egy kicsit, de ezt még elviselhetőnek találtam. 
Hátra ugrottam, hogy lássam őt.
- Ma elbuktok! – sziszegte. Én csak jót mosolyogtam rajta és megmutattam milyen
egy igazi támadás. Egy villám lépés felé, ami kellő lendülettel szolgált bakancsos
lábamnak, hogy aztán tökéletesen gyomron találja. 2 métert seggen csúszva tett
meg, majd összegörnyedt és öklendezni kezdett. Odasétáltam, föntről nézem le rá.
- Ez eddig elég kevés volt barátocskám.
- Dögölj … khrr… meg! – erre a válaszom nem más volt, mint egy könyök a nyaka és a
válla találkozásába. Teste elernyedt, eszméletlenül puffant a fagyos talajra. A vezérüknek annyi.
Körbepillantottam, a többiek is jól haladtak, a másik romokban hevert.
Füttyentettem ami, a csata végét jelentette számunkra és azt, hogy legyőztem akit
kellett.
- Na menjünk srácok. Ti is menjetek majd haza anyucihoz, jó?! – cinikus
hangomba a győzelem édes büszkesége vegyült.
    Hátat fordítottunk a veszteseknek, megindultunk a bázis felé. Éppen hívni akartam
a tetőn lévő őrszemeket amikor egyikük a szemetes konténerbe zuhant. „Mi a
frász?”
- Owens! – fentről hallottam meg Timo ordítását. - Húzzatok el a gecibee!
A hátunk mögött mozgolódás támadt és, mint valami rossz rémálomban, legalább
kétszer annyian álltak ott mint előtte, bár a földön továbbra is fetrengetek
néhányan.
- A rohadékok! - vissza fordultunk és újra felsorakoztunk.
- Timo elment erősítésért. – súgta oda nekem Ray. Kék szeméből sütött a gyilkos
indulat. – Legyűrjük őket, Owens!
– Tudom. – megacéloztam magam.
Mindenki mondás nélkül tudta mit kel tennie. Kört alkottunk, hogy védjük egymás
hátát. Az ellenfél pedig körbevett, bezárt körülöttünk a gyűrű. A vezetőjük
feltápászkodott, úgy festett, mint egy csatt részeg ember, de a parancsában ott lapult az összes gyűlölete és vérszomja. 
– Adjatok nekik! Tapossátok el őket! 
   Azoknak pedig nem is kellett több biztatás,
nekünk rontottak.
   Igyekeztünk a lehető legszorosabban egymás mellett maradni, úgy hogy mégis
legyen némi hely a védekezésre. Súlyos, csontrepesztő ütéseket váltottunk. Párat
mi is kaptunk, de a támadóink rosszabbul jártak. „Remélem időben ideérnek”. Ugyanis
ha megbontják a körünket, akkor bajban leszünk és mindenki csak magára
számíthat.
    Szemem sarkából láttam mikor Ray-t csúnyán képen találták, a feje
hátrabicsaklott. A következő ütést amit bevinni kívántak neki én állítottam meg, és
visszaadtam a kölcsön kenyeret. Vér fröccsent a kezemre, de rohadtul nem
érdekelt ha egyszer a barátomat bántják. Kezdtem iszonyatosan bepöccenni.
– Talpnyaló Ray! Ennyit tudsz?! - fröcsögte az egyik köcsög. 
– A szádat befogod! – Kitörtem,megbontva a kört, de Ray ismert és azonnal a helyemre lépett.  
    A nyomorultak közé rontottam, az adrenalintól felpörögve ütöttem vágtam mindenkit ahol csak értem őket. Nyögéseik betöltötték a tudatom és némi
elégedettséggel töltött el. „MÉG! Szenvedjetek kutyák” Ordítottam teli torokból.  Elhajoltam egy vasrúd elöl, majd a támadómnak rohantam teljes
erőmből. A földre zuhantunk, a rudat elejtette, ami a lábak forgatagában el gurult. Újra
és újra az arcába vágtam, ajka felrepedt szeme vérben úszott. Csak őt láttam, arra a féregre összpontosítottam minden figyelmem. A Vadállat kiszabadult belőlem és semmi nem állíthatta meg! 
    A következő pillanatban éles fájdalom hasított a koponyám jobb oldalában. Csak
egy pillanatra akasztott meg aztán felpattantam, hogy szembe nézzek a szeméttel
aki fejen vágott. Néztem jobbra, balra de nem volt ott senki csak az ökölharc
tengere vett körül. Az ellenfelem a földön nyöszörgött, egyértelmüen harcképtelen állapotban. „Mínusz egy. Na hol a
következő?”
– ÁÁÁHH… 
   Fájdalmas ordítás tört fel a bunyó kellős közepéből.
– RAY! – Eszemet vesztve löktem mindenkit félre, nem foglalkoztam elhomályosuló
látásommal. Szédelegtem is, vagy nem tudom, de a nekem csapódó emberektől
cikcakkban haladtam előre. 
    Amikor odaértem a barátom a földön térdelt és a hasát fogta, alatta vértócsa terült el.
Felette pedig a betolakodók főnöke állt széles, elégedett vigyorral. Felpillantott rám, én pedig ott
álltam kikerekedett szemekkel, félőrülten. „Az ott Ray vére?!”
- Áh, Owens! Csak előkerültél. – újra játékba került a vasrúd és ezúttal a bordáimat
célozta meg balról. Nem birtam időben reagálni rá, hiába láttam. Iszonyatos fájdalom száguldott végig rajtam, kiáltásomat
tompán hallottam. Bal térdem a betonnak koppant, de ennél jobban nem adtam
meg magam. Alig maradt levegőm, minden kis mozdulatra erős fájdalom hullámzott
át rajtam. A világ sötétebb lett, kis fénypontok cikáztak a látómezőm határán. A
hangok nagyon messzinek tűntek, nehezen fogtam fel őket, de egyszer csak
bevillant a véres, görnyedő Ray képe.
    Megráztam a fejem, ami hiba volt, mert csak megszédültem tőle. Fejemet az ég felé
emeltem egyetlen mély levegőt vettem nyüszítve, majd fel tápászkodtam.
– Meg. Fizetsz. Te Rohadék. – minden szóért nagy árat fizettem. Még több
adrenalin került a keringésemben látva Ray sápadt, kétségbe esett arcát. 
    Mellettem győzedelmes pofát vágó testes fiú állt a vasrúddal. Bokán rúgtam, amitől
megroggyant közben mégis lecsapni készült, de én elkaptam a csuklóját és kicsavartam a
kezéből a vasdarabot. Újabb fájdalmas kiáltást hallott az éjszaka. Nem
tétováztam, megindultam Ray és a másik vezető felé, utóbbi szintén ezt tette. Felé
csaptam, azonban a karom nagyon gyengének bizonyult. Lendületesen pördültem egyet a
tengelyem körül a vasat lóbálva majd az idióta vigyorába vágtam. Azonnal eltűnt
előlem, én pedig odasiettem a földön eldőlt legjobb barátomhoz.
Felemeltem a fejét, szemében alig csillogott az életerő engem, eluralkodott rajtam a félelem. 
– Matt. – alig bírta kinyögni a nevemet. Szája sarkából egy vércsöpp gördült le.
– Ray! Tarts ki! – vettem a bátorságot és megnéztem a sérülését.
    Kezét a hasára szorította, de ennek ellenére folyt tovább a vörös folyadék. A vágás
elég mély volt és hosszabb, mint egy ember tenyere. Odanyomtam az enyémet is és
éreztem a lüktetést, ahogy a szíve dolgozik és próbál több vért juttatni a
szervekhez. Szája néma O-t formált, könnyek csorogtak le az arcán a szájából
szivárgó vérrel keveredve. „Megfog halni.” figyelmeztettet egy hang a fejemben, de
azonnal elhallgattattam. Meg kell valahogy mentenem a barátomat, nemsokára jön
segítség, még csak egy kicsit kell kibírni.
    Homlokomat az övének támasztottam, másik kezemmel az arcát töröltem le.
– Nem lesz baj. Rendbe fogsz jönni.
– Hrrgg.
– Ray! Tarts ki, nem kell sok. 
   Vért köhögött fel, előre dőlt, de megtartottam őt és
szorítottam a sebét. 
    Ekkor ördögi kacaj harsant fel a hátam mögül, a következő pillanatban a bal vállamnak csapódott valami, majd lefelé végig mart. Ray nekem dőlt ahogy egyik kezemmel elkaptam a támadóm csuklóját és megcsavartam. Szitkozódva elejtett egy kést. Csak ekkor éreztem meg a égető fájdalmat, a húsom szabadon találkozott a faggyal. A friss vágásból vér szivárgott, éreztem ahogy a pólóm hozzám tapad. Azonban ez sem tudott érdekelni, a saját fájdalmaimat is alig érzékeltem. Nyögve Rayt támogattam, de olyan volt már mint egy rongybaba.
– Héé! – szóltam rá remegő hanggal. Semmi reakció. – Haver ne aludj… el – a
levegőm el fogyott és a testem nem tudott újabb adagot beszippantani. A sötétség
visszatért a látóterem szélére. A fejem lüktetve fájt, a
vállamon a seb égetett, mint a pokol tüze.
    Két piros ruhás alak elhúzta tőlem Ray-t és lefektették. A vérem a fülemben zúgott,
elgyötört agyam amúgy sem dolgozta volna fel a hallottakat, ha egyáltalán
hallottam volna. Megpillantottam a betonon szétfolyó vörösséget. Hatalmas tócsa
volt, az én nadrágom is felszívott belőle rendesen. Forgott velem a világ, de egy
utolsó pillantást még vetettem Ray-re. A mellkasa vérfoltos volt, a hasa merő
vértenger, már nem folyt belőle semmi, ami kijöhetett belőle az ki is jött. Keze a
teste mellett ernyedten hevert, szeme fénytelen mered előre, arca szürke és teljesen kifejezéstelen. 
   Élettelen.
   Utoljára láttam a kék szempárt a kis rozsdafoltokkal. A következő pillanatban egy kéz
lecsukta a szemhéját. Fekete, műanyagot borítottak rá.
– Nem. – leheltem bele a fagyos levegőbe. Hang alig hagyta el a számat.
A testem égett, de érzetem a januári hideget ahogy a közelembe férkőzik és
magához von. Nem bántam. Ez itt az én végem is, nem vagyok hajlandó élni Ray
nélkül. Mélységből kapaszkodott fel a tény, hogy a barátom többé nincs. Lassan
töltötte meg az agyam. „ Ray meghalt. Ray nem fog rám nézni, Ray nem fog többet
hozzám szólni. Másokhoz sem. Rayjel nem fogunk együtt bulizni többet, nem fogjuk
a lányokat stírölni a bárpultról. Mindennek vége” A fekete fagy magával ragadott.
A világ megszűnt létezni számomra.