Összecsapás

    Az elhagyatott raktárépületek közt síri csend uralkodott. A ritkán elhelyezett régi lámpák alig adtak világosságot este 11-kor.
    Összesen heten indultunk el, hogy lerendezzük a vitát a másik bandával, akik a mi területünkre jöttek garázdálkodni. Ezt persze nem hagyhatjuk szó nélkül.
Már nem egyszer verekedtem ilyen szituban, mondhatni eléggé rutinos lettem
benne. Nem hiába jöttem én, és nem hiába jött a másik hat társam. Mindannyian
tapasztalt bunyósok voltunk, nem csak a bejutásunkat, de a magas pozíciónkat is
kiharcoltuk az öklünkkel. Mi heten voltunk a főnök belső köre, akikre most rábízta
a betolakodók elsöprését.
    Mint a vándormadarak az égen, olyan háromszög alakzatot vettünk fel. Én mentem
elöl, mint harci vezető, az oldalamon a két legjobb barátom, Jack és Ray.  
    Jackkel hasonlítottunk egymásra mivel mind a kettőnknek fekete haja volt, ellenben
Rayével akinek aranyszőke tincsei széna kazalként állt. Mindig azt kaptuk, hogy mi vagyunk a Jin-Jang
megtestesülései, ami nem is volt olyan hülyeség. Jól kiegészítettük egymást és
ennek hála sok győzelmet tudhattunk a hátunk mögött.
 Most mindenki magabiztosan, vérszomjasan haladt előre, a leheletünk párává vált a
fagyos januári időben. A területen így is úgyis mi voltunk előnyben, még akkor is
ha az ellenfél gyorsan felmérte a terepet míg ránk vártak.
Már nem jártunk messze, ezért kiadtam az első parancsot.
- Timo, Jery! Másszatok fel a tetőre és onnan kövessetek!
- Igenis. – Leváltak tőlünk, majd elnyelte őket a homály, még a lépteiket sem lehetett hallani.
    Befordultunk egy raktár mögötti nagy placcra, ahol már ott voltak a vendégeink.
Csendesen fel sorakoztunk jó 30 méterre velük szemben. A másik csoport vezetője
tett felénk néhány lépést, majd gúnyosan így szólt:
- Áh! Hát csak eljöttetek, már kezdtünk azt hinni berezeltetek.
-  A mi területünkön azt csinálunk amit akarunk és akkor jövünk-megyünk amikor
akarunk. Nektek, behatolóknak szentírás a mi szavunk.
- Igen. De vajon meddig lesz ez így?! – Az egész csapatom kuncogni kezdett. Én
csak egy fél mosolyt engedtem meg.
-  Addig ameddig mi akarjuk! – néhány ellenség lekászálódott a rozsdás hordókról.
Rezzenéstelenül figyeltük őket, legbelül az összecsapásra készültünk.
- Hahaa! Nagyon biztosak vagytok magatokban, ez nem rossz. Néha! DE néha a
veszteteket okozhatja. Attól tartok a ma eset ilyen lesz! – ezzel támadásba lendült, 
társai rögtön csatlakoztak hozzá. 
    Ez puszta erőharc lesz, mivel 5-5 ellen. Továbbra sem mozdultunk, egy sötét
foltban maradtunk. 20 méter maradt, ők jöttek, mi álltunk mint a szikla. 15 méter,
a helyzet változatlan. 10 méter. Hátra fordultam és suttogva szóltam az
enyéimhez.
- Ezek csak hencegnek. Rendezzük le őket gyorsan, ahogy szoktuk aztán menjünk.
Ma estére új ágymelegítőm van. Hehe. – Cinkos vigyort vetettek rám.
- Héé! – hangzott mögülem egy dühödt hang.
„Tökéletes” gondoltam és visszapördültem és azzal a lendülettel előre vetettem
magam. 
    Pár futólépéssel átszeltem a megmaradt pár métert és öklömet magasba
lendítve csaptam az másik vezető arcába. Lassú volt így halántékon találtam, ő
pedig magát a földön. Körülöttem hasonló zajlott le, testek csapódtak egymásnak
vagy a betonnak, öklök találkoztak. Hörgések, morgások töltötték meg a
leheletünktől fehér párás levegőt.
    Ellenfelem hamar felpattant és egyből a fejem felé csapott, de hiába. Fürgén kitértem
minden ütése elől. Látva, hogy így nem fog tudni kárt tenni bennem hasba vágott,
de csak a kőkemény hasizmomat találta el. Fájt egy kicsit, de ezt még elviselhetőnek találtam. 
Hátra ugrottam, hogy lássam őt.
- Ma elbuktok! – sziszegte. Én csak jót mosolyogtam rajta és megmutattam milyen
egy igazi támadás. Egy villám lépés felé, ami kellő lendülettel szolgált bakancsos
lábamnak, hogy aztán tökéletesen gyomron találja. 2 métert seggen csúszva tett
meg, majd összegörnyedt és öklendezni kezdett. Odasétáltam, föntről nézem le rá.
- Ez eddig elég kevés volt barátocskám.
- Dögölj … khrr… meg! – erre a válaszom nem más volt, mint egy könyök a nyaka és a
válla találkozásába. Teste elernyedt, eszméletlenül puffant a fagyos talajra. A vezérüknek annyi.
Körbepillantottam, a többiek is jól haladtak, a másik romokban hevert.
Füttyentettem ami, a csata végét jelentette számunkra és azt, hogy legyőztem akit
kellett.
- Na menjünk srácok. Ti is menjetek majd haza anyucihoz, jó?! – cinikus
hangomba a győzelem édes büszkesége vegyült.
    Hátat fordítottunk a veszteseknek, megindultunk a bázis felé. Éppen hívni akartam
a tetőn lévő őrszemeket amikor egyikük a szemetes konténerbe zuhant. „Mi a
frász?”
- Owens! – fentről hallottam meg Timo ordítását. - Húzzatok el a gecibee!
A hátunk mögött mozgolódás támadt és, mint valami rossz rémálomban, legalább
kétszer annyian álltak ott mint előtte, bár a földön továbbra is fetrengetek
néhányan.
- A rohadékok! - vissza fordultunk és újra felsorakoztunk.
- Timo elment erősítésért. – súgta oda nekem Ray. Kék szeméből sütött a gyilkos
indulat. – Legyűrjük őket, Owens!
– Tudom. – megacéloztam magam.
Mindenki mondás nélkül tudta mit kel tennie. Kört alkottunk, hogy védjük egymás
hátát. Az ellenfél pedig körbevett, bezárt körülöttünk a gyűrű. A vezetőjük
feltápászkodott, úgy festett, mint egy csatt részeg ember, de a parancsában ott lapult az összes gyűlölete és vérszomja. 
– Adjatok nekik! Tapossátok el őket! 
   Azoknak pedig nem is kellett több biztatás,
nekünk rontottak.
   Igyekeztünk a lehető legszorosabban egymás mellett maradni, úgy hogy mégis
legyen némi hely a védekezésre. Súlyos, csontrepesztő ütéseket váltottunk. Párat
mi is kaptunk, de a támadóink rosszabbul jártak. „Remélem időben ideérnek”. Ugyanis
ha megbontják a körünket, akkor bajban leszünk és mindenki csak magára
számíthat.
    Szemem sarkából láttam mikor Ray-t csúnyán képen találták, a feje
hátrabicsaklott. A következő ütést amit bevinni kívántak neki én állítottam meg, és
visszaadtam a kölcsön kenyeret. Vér fröccsent a kezemre, de rohadtul nem
érdekelt ha egyszer a barátomat bántják. Kezdtem iszonyatosan bepöccenni.
– Talpnyaló Ray! Ennyit tudsz?! - fröcsögte az egyik köcsög. 
– A szádat befogod! – Kitörtem,megbontva a kört, de Ray ismert és azonnal a helyemre lépett.  
    A nyomorultak közé rontottam, az adrenalintól felpörögve ütöttem vágtam mindenkit ahol csak értem őket. Nyögéseik betöltötték a tudatom és némi
elégedettséggel töltött el. „MÉG! Szenvedjetek kutyák” Ordítottam teli torokból.  Elhajoltam egy vasrúd elöl, majd a támadómnak rohantam teljes
erőmből. A földre zuhantunk, a rudat elejtette, ami a lábak forgatagában el gurult. Újra
és újra az arcába vágtam, ajka felrepedt szeme vérben úszott. Csak őt láttam, arra a féregre összpontosítottam minden figyelmem. A Vadállat kiszabadult belőlem és semmi nem állíthatta meg! 
    A következő pillanatban éles fájdalom hasított a koponyám jobb oldalában. Csak
egy pillanatra akasztott meg aztán felpattantam, hogy szembe nézzek a szeméttel
aki fejen vágott. Néztem jobbra, balra de nem volt ott senki csak az ökölharc
tengere vett körül. Az ellenfelem a földön nyöszörgött, egyértelmüen harcképtelen állapotban. „Mínusz egy. Na hol a
következő?”
– ÁÁÁHH… 
   Fájdalmas ordítás tört fel a bunyó kellős közepéből.
– RAY! – Eszemet vesztve löktem mindenkit félre, nem foglalkoztam elhomályosuló
látásommal. Szédelegtem is, vagy nem tudom, de a nekem csapódó emberektől
cikcakkban haladtam előre. 
    Amikor odaértem a barátom a földön térdelt és a hasát fogta, alatta vértócsa terült el.
Felette pedig a betolakodók főnöke állt széles, elégedett vigyorral. Felpillantott rám, én pedig ott
álltam kikerekedett szemekkel, félőrülten. „Az ott Ray vére?!”
- Áh, Owens! Csak előkerültél. – újra játékba került a vasrúd és ezúttal a bordáimat
célozta meg balról. Nem birtam időben reagálni rá, hiába láttam. Iszonyatos fájdalom száguldott végig rajtam, kiáltásomat
tompán hallottam. Bal térdem a betonnak koppant, de ennél jobban nem adtam
meg magam. Alig maradt levegőm, minden kis mozdulatra erős fájdalom hullámzott
át rajtam. A világ sötétebb lett, kis fénypontok cikáztak a látómezőm határán. A
hangok nagyon messzinek tűntek, nehezen fogtam fel őket, de egyszer csak
bevillant a véres, görnyedő Ray képe.
    Megráztam a fejem, ami hiba volt, mert csak megszédültem tőle. Fejemet az ég felé
emeltem egyetlen mély levegőt vettem nyüszítve, majd fel tápászkodtam.
– Meg. Fizetsz. Te Rohadék. – minden szóért nagy árat fizettem. Még több
adrenalin került a keringésemben látva Ray sápadt, kétségbe esett arcát. 
    Mellettem győzedelmes pofát vágó testes fiú állt a vasrúddal. Bokán rúgtam, amitől
megroggyant közben mégis lecsapni készült, de én elkaptam a csuklóját és kicsavartam a
kezéből a vasdarabot. Újabb fájdalmas kiáltást hallott az éjszaka. Nem
tétováztam, megindultam Ray és a másik vezető felé, utóbbi szintén ezt tette. Felé
csaptam, azonban a karom nagyon gyengének bizonyult. Lendületesen pördültem egyet a
tengelyem körül a vasat lóbálva majd az idióta vigyorába vágtam. Azonnal eltűnt
előlem, én pedig odasiettem a földön eldőlt legjobb barátomhoz.
Felemeltem a fejét, szemében alig csillogott az életerő engem, eluralkodott rajtam a félelem. 
– Matt. – alig bírta kinyögni a nevemet. Szája sarkából egy vércsöpp gördült le.
– Ray! Tarts ki! – vettem a bátorságot és megnéztem a sérülését.
    Kezét a hasára szorította, de ennek ellenére folyt tovább a vörös folyadék. A vágás
elég mély volt és hosszabb, mint egy ember tenyere. Odanyomtam az enyémet is és
éreztem a lüktetést, ahogy a szíve dolgozik és próbál több vért juttatni a
szervekhez. Szája néma O-t formált, könnyek csorogtak le az arcán a szájából
szivárgó vérrel keveredve. „Megfog halni.” figyelmeztettet egy hang a fejemben, de
azonnal elhallgattattam. Meg kell valahogy mentenem a barátomat, nemsokára jön
segítség, még csak egy kicsit kell kibírni.
    Homlokomat az övének támasztottam, másik kezemmel az arcát töröltem le.
– Nem lesz baj. Rendbe fogsz jönni.
– Hrrgg.
– Ray! Tarts ki, nem kell sok. 
   Vért köhögött fel, előre dőlt, de megtartottam őt és
szorítottam a sebét. 
    Ekkor ördögi kacaj harsant fel a hátam mögül, a következő pillanatban a bal vállamnak csapódott valami, majd lefelé végig mart. Ray nekem dőlt ahogy egyik kezemmel elkaptam a támadóm csuklóját és megcsavartam. Szitkozódva elejtett egy kést. Csak ekkor éreztem meg a égető fájdalmat, a húsom szabadon találkozott a faggyal. A friss vágásból vér szivárgott, éreztem ahogy a pólóm hozzám tapad. Azonban ez sem tudott érdekelni, a saját fájdalmaimat is alig érzékeltem. Nyögve Rayt támogattam, de olyan volt már mint egy rongybaba.
– Héé! – szóltam rá remegő hanggal. Semmi reakció. – Haver ne aludj… el – a
levegőm el fogyott és a testem nem tudott újabb adagot beszippantani. A sötétség
visszatért a látóterem szélére. A fejem lüktetve fájt, a
vállamon a seb égetett, mint a pokol tüze.
    Két piros ruhás alak elhúzta tőlem Ray-t és lefektették. A vérem a fülemben zúgott,
elgyötört agyam amúgy sem dolgozta volna fel a hallottakat, ha egyáltalán
hallottam volna. Megpillantottam a betonon szétfolyó vörösséget. Hatalmas tócsa
volt, az én nadrágom is felszívott belőle rendesen. Forgott velem a világ, de egy
utolsó pillantást még vetettem Ray-re. A mellkasa vérfoltos volt, a hasa merő
vértenger, már nem folyt belőle semmi, ami kijöhetett belőle az ki is jött. Keze a
teste mellett ernyedten hevert, szeme fénytelen mered előre, arca szürke és teljesen kifejezéstelen. 
   Élettelen.
   Utoljára láttam a kék szempárt a kis rozsdafoltokkal. A következő pillanatban egy kéz
lecsukta a szemhéját. Fekete, műanyagot borítottak rá.
– Nem. – leheltem bele a fagyos levegőbe. Hang alig hagyta el a számat.
A testem égett, de érzetem a januári hideget ahogy a közelembe férkőzik és
magához von. Nem bántam. Ez itt az én végem is, nem vagyok hajlandó élni Ray
nélkül. Mélységből kapaszkodott fel a tény, hogy a barátom többé nincs. Lassan
töltötte meg az agyam. „ Ray meghalt. Ray nem fog rám nézni, Ray nem fog többet
hozzám szólni. Másokhoz sem. Rayjel nem fogunk együtt bulizni többet, nem fogjuk
a lányokat stírölni a bárpultról. Mindennek vége” A fekete fagy magával ragadott.
A világ megszűnt létezni számomra.