Első pályázati alanyom

A múlt képe

Szorosabbra húztam magamon szürke szövetkabátomat, fejemet lehajtva siettem a szakadó esőben. Már harmadik napja folyamatosan esett, ennek köszönhetően a víz mindenhol ott volt. A házak oldala sötétebbé vált, ahogy átnedvesedett a vakolat, a pocsolyák egyre nagyobbakra nőttek, lassan egybeolvadtak. Kalapom karimájáról lépteim ütemére elszakadt egy-egy csepp és lezuhant alig egy centire az orrom elött.

Gyorsabb tempóra váltottam, szerettem volna minél előbb odaérni. Pár perc múlva megpillantottam a kis, négylábú táblát, ami kecses betűkkel hirdette:

Angelo Galéria

Új kortárs festmények "Tavasz" témában

Díjak kiosztása: délután 4 óra

A karórámra néztem, negyed öt elmúlt. Pont így terveztem, ugyanis látogatásom célja, hogy felmérjem a kortárs festőket.

Jómagam csak nemrég tértem vissza a szakmához, bő harmincnöt év kihagyás után, így újra kellett tanulnom dolgokat, és tisztában kellett lennem, mik az új elvárások. Azonban nem érdekelt, hogy ki lett az első, vagy ki ért el dobogós helyezést.

Felszegtem a fejem, és úgy nyomtam be a nehézfa ajtót.

Az elém táruló előcsarnok megdöbbentett, mivel merőben más világot láttam, mint az utcán. Kellemes, meleg levegő fogad. A szürke égbolt és a színeket tompító eső éles ellentétben állt a vörös márványpadlóval, a falakat borító aranymintás tapétával és az oszlopokra meg a korlátokra felfutó borostyánnal.

A bejáratnál elegáns öltözetű férfi hajolt meg előttem.

– Üdvözlöm az Angelo Galériában! Láthatnám a meghívóját?

– Üdv! Persze.

A kabátom belső zsebéből kihalásztam az elegáns, kis kártyát és átnyújtottam neki. Röpke pillantás után vissza is adta a kezembe.

– Joshua Sundberg, igaz?

– Pontosan.

– Az emeleten balra láthatja a tárlatot. Jobb oldalt a díszteremben még találkozhat a nyertesekkel, ha gondolja.

Még csak az hiányzik nekem – csattantam fel magamban. Udvariasan biccentettem egyet, és éppen elindulni készültem, amikor a férfi egy apró, fehér törölközőt lendített meg előttem.

– Esetleg ezt használhatná.

Sértésnek éreztem, de ahogy a mögötte lévő teli kosárra néztem, rájöttem, hogy nem csak én áztam el.

– Igazán köszönöm.

Az arcomról és a nyakamról felitattam az esőt, nedves kabátomtól is megszabadultam, amit a recepciós felakasztott száradni.

Felkaptattam az emeletre. Itt nem tapétát használtak, egyszerű fehér színt kaptak a falak; a kristálycsillárok fénye beragyogta a helyiségeket, amiket most egybenyitottak.

Az emberek halk társalgása kellemes muzsika ként duruzsolt a fülemben. Ellazultam, elfelejtettem a vetélytársakat és az eredeti célomat. Kíváncsian léptem a legközelebbi alkotáshoz.

Viharos tengeren hánykolódó vitorlásokat ábrázolt, a színei tökéletesen átadták az elmúlt napok élettelenségét; csupa szürkeség, a sötét megannyi árnyalatával megörökítve. A hullámok fodrozódása, felcsapása a stégen igazán jól sikerült. A gondos ecsetvonásokból éreztem, hogy a festője beleadta szívét és lelkét.

– Uram! – Őszülő pincér szólított meg. – Parancsol egy pohár pezsgőt?

– Óh! Igen, köszönöm.

Elvettem tőle az italt és belekóstoltam; a buborékok jólesően csiklandozták a torkom. Nyomott hangulatom valamennyire javult, elmémből kizártam minden hétköznapi problémát és csak a kiállított képekre koncentrálva indultam tovább.

A festményeken természetesen megjelentek a klasszikus tavaszi szimbólumok, a rózsaszín cseresznyefa szirmok, a fényesen sütő napkorong, a nyíló virágok megannyi eleven színkombinációval. Lenyűgözőnek találtam a különböző megjelenítéseket és a sokféle technikát. Minél beljebb haladtam, annál jobban élveztem a kiállítást. Rég elfeledett emlékek, érzések törtek fel bennem. Tisztán láttam lelki szemeim előtt az első ecsetvonásomat, amit az után ejtettem, hogy édesanyám egy óriási táska festőeszközzel lepett meg a hetedik születésnapomon.

Fogalmam sem volt, mennyi időbe telt, mire az utolsó helyiség küszöbét átléptem. Az ajtón feltüntették, hogy itt található a nyertes festmény. Vonakodva pillantottam fel az egyszerű, mélybarna keretbe foglalt vászonra.

Elkerekedett a szemem.

Pont olyan… pont olyan, a színvilága, amit én is nagyon kedvelek.

Zsenge fű, kék ibolyák, szürkés, hullámzó tenger a mohás sziklákon túl, egészen a mélyben. Bárányfelhős, de napos ég alatt szelíden mosolygó lány állt a képen. Fekete haján glóriaként csillant a napsugár, halvány bőrét, türkiz szemét kiemelő kék bársonyruhát viselt.

Megbabonázott, mennyire élőnek hatott. Az arca pirospozsgás a bókoktól, melyeket az udvarló fiú suttogott el a szellővel. A lány eperpiros ajkakkal mosolygott vissza rá.

Honnan szedem én ezeket? Értetlenkedve hajoltam közelebb. A csillogó, gyönyörű tekintetbe fúrtam az enyémet, hátha választ kapok tőle, és kaptam! Hiszen ő Molly Ogden, az első szerelmem! Ezt a képet pedig ÉN festettem, még régen...

36 évvel ezelőtt:

Szívtörő Molly, mindenki így hívta a gimiben, ahova együtt jártunk. Sok fiú megkörnyékezte, szerettek volna vele szorosabb kapcsolatba kerülni, de ő mindenkit visszautasított. Mindig szemrebbenés nélkül nekik szegezett valami kifogást, és gyakran fogalmazott gorombán. Nekem is tetszett, de én nem voltam hajlandó vállalni a nyilvános megaláztatást és amúgy is tisztában voltam a hibáimmal.

Ha nagy volt rajtam a nyomás, néha dadogtam és biztos voltam abban, hogy az öltözékem sem tetszene neki. Tudtam, mennyire nem illenénk össze az öltözködésünk alapján. Kifinomult, szép ruhái mellett az én agyonhasznált gönceim elfogadhatatlan képet adnának. Többnyire kockás inget hordtam valami pólóval, meg kissé bő, fekete farmert. A hajamat sokszor megszólták, mert barna, hullámos tincseim mindig kuszán álltak és előszeretettel lógtak világosbarna szemembe, amit akkoriban egyáltalán nem bántam.

Szóval, nem kezdeményeztem Szívtörő Molly felé, egészen egy esős tavaszi napig.

Éppen a boltban keresgéltem a vacsorám után, mikor a mellettem lévő sorból szentségelést hallottam. Óvatosan közelebb lopakodtam a vitatkozókhoz és felszaladt a szemöldököm Molly-t hallva.

– Neked ehhez semmi közöd! Majd én eldöntöm, hogy…

Pofon csattant. A következő pillanatban a lány kirohant a viharba, én pedig gondolkodás nélkül utána eredtem. A bejáratnál felkaptam az esernyőm és én is kifutottam az üzletből.

Lihegve kiáltottam utána, hogy álljon meg. Döbbenettől elkerekedett szemmel, ázottan fordult felém, de olyan hirtelen fékezett le, hogy nekiütköztem.

– Ó. B… b… bocsánat! – Egyenesen a szemébe néztem.

– Mit akarsz? – rivallt. Jobb orcáján nagy piros folt éktelenkedett.

Zavartan dörzsöltem meg a tarkóm, miközben a megfelelő szavakat kerestem.

– El fogsz ázni – nyögtem ki.

Kellemetlenül éreztem magam, izzadni kezdett a tenyerem és idegesen billegtem a sarkamon. Oldalra döntötte a fejét, úgy mérte fel az épelméjűségem. Ennél jobbat is kitalálhattam volna! – gondoltam.

Kuncogás hagyta el a száját.

– Már eláztam.

– Tényleg – csúszott ki a számon. – Hazakísérhetlek?

Hümmögött egyet, aztán egy gyors mozdulattal belém karolt. Nem mondtam semmit, nem kérdeztem semmit a kíváncsiságom ellenére. Fölénk tartva az esernyőt, csendben ballagtunk a forgalmas főút melletti járdán.

Remegett, de nem tudtam eldönteni, ez a pofon hatása lehet, vagy az, hogy lenge kardigánja alaposan átnedvesedett. Beletelt néhány percbe, mire egy torokköszörülést követően megkérdeztem, fázik-e.

Bólintott. Megálltam, kezébe nyomtam az ernyőt, majd lekaptam magamról a száraz, testmeleg pulóveremet. Meglepetten nézte, mit csinálok, és elpirult, amikor a vállára terítettem a felsőmet.

– Köszönöm. – Gyorsan visszaadta és előre meredve újra belém karolt. – Nem kellett volna.

– Dehogynem. Megfázol. Ha még nem történt meg.

– Kit érdekel? – morogta durcásan.

– Engem.

– Lökött vagy.

Könyökét az oldalamba vágta, mire megugrottam.

– Nyugi van, te vadállat!

Amint kimondtam megbántam, de ő csak halványan elmosolyodott.

Nemsokára megérkeztünk a kapujukhoz, ahol szó nélkül intett egyet és berohant a házba. Persze a pulcsimmal együtt, amiről ott, abban a pillanatban egy életre lemondtam. Nagyot sóhajtottam és vacogva hazaindultam.

Úgy sejtettem, hogy Molly-val közös történetem ennyiben ki is fulladt. Másnap mégis megvárt tanítás után, az iskola előtt. Arca kipirultan virított fekete tincsei között.

– Nesze.

Három lépés távolságból vágta hozzám a szürke pulcsit. Mire lekaptam a fejem tetejéről, ő már nagy léptekkel távolodott tőlem. Beletúrtam a felsőm zsebébe és egy kis cetlit találtam benne, amin ez állt:

A cukrászdában állom egy süti árát. Írasd a nevemre.

Elmosolyodtam és ismét utána siettem. Ezúttal könnyebben értem utol, most már határozottabban viselkedtem vele. Megragadtam a csuklóját, finoman visszatartottam. Ugyanazokkal a dühös, vad szemekkel találtam szembe magam, mint előzőz nap, mégsem érdekelt.

– Mi van már? – csattant fel Molly.

– Menjünk sütizni!

– Tessék? – Meglepődve lépett egyet hátra.

Nem hagytam neki választást, magam után húztam. Szerencsére egész hamar feladta az ellenkezést.

Jelen:

Így vette kezdetét egy furcsa románc és ezen események következménye az előttem kifüggesztett, díjnyertes festmény is.

Nehezen tértem vissza a jelenbe, a múlt fájdalmasan járta be elmém minden zugát.

– Óh, de csodálatos ez a kép, dràgám!

Egy középkorú pár érkezett a terembe, hasonló áhítattal figyelték a képet, mint én nemrég. Még mielőtt leesett, hogy ez a festmény az enyém.

– Vegyük meg, kérlek! – A vajszínű kosztümöt viselő nő esdekelve nézett férjére.

– Persze, mindenképpen – bólintott elismerően a férfi.

Bátorságot merítettem és feltettem a nagy kérdést.

– Tetszik maguknak?

– Nagyon, igazán tehetséges a festő – magyarázta lelkesen a feleség. – Fenségesen gyönyörű! Olyan élő ez a kislány a képen.

A szavak visszhangot vertek a koponyámon belül, egészen beleszédültem. Annyira régóta szomjaztam már pár dicsérő szó után, hogy most jóformán sokkot kaptam. A férj kérdése azért magára vonta tompa agyam figyelmét.

– Vajon ki készítette?

– Én! – Lassan emeltem fel a kezem. – Én festettem még régen.

– Óh. Gratulálok! – Hevesen kezet rázott velem. – Rendkívüli alkotás, megérdemelte az első helyet.

– Igen, igen. – Az asszony is megmelengette remegő kezem. – Szeretnénk megvenni! Mondja, mennyiért adja el?

– Nem szeretném eladni, mert…

– Bocsánat a zavarásért! – Szólt közbe egy ismeretlen hang.

Szőke, felnyírt hajú férfi jelent meg az ajtóban, arcán ragadozó mosoly terült el. Mellette egy tüskés frizurás, öltönyös lépett oda hozzánk. Utóbbi kezet nyújtott a pár felé.

– Szép napot önöknek is! Ha megvásárolnák a festményt, a művésszel egyeztessenek lehetőleg. Khm… Bemutatom Jonathant.

A szőke pasas előrelépett, kedvesen biccentett a párnak, és átvette a szót.

– Én volnék, aki megfestette ezt a szép lányt.

A vendégek zavarodottan pillantottak hol rám, hol a két alakra. Szólásra nyitottam a szám, de a tüske hajú megelőzött.

– Ennek a ténynek a vitathatatlanságát bizonyítja a kupa.

Elvette a másiktól és büszkén mutatta fel. A talapzat arany kártyáján valóban ott terpeszkedett:

"Tavasz" téma

Első helyezett,

Jonathan Gross

– Elnézést, mi nem tudtuk… – motyogta a nő.

– Mi csak nemrég érkeztünk.

– Semmi gond, jöjjenek. Megbeszéljük a részleteket.

A tüsihajú kiterelte a párt, utánuk a szőke is elindult, de előtte még hüvelykujját lefelé fordítva jelezte, hogy vesztettem.

Johnatan Gross. Johnatan Gross. A fejemben zakatolt ez a név, olyan ismerősnek tűnt. Egyre biztosabban éreztem, tudom ki ő. Pár pillanat múlva a felismerés keresztül döfött.

Óh! Hát persze! Vele is egy gimibe jártam, ráadásul ő is tagja volt a délutáni rajzszakkörösöknek. A tanár mindig ránk szólt, hogy változtassuk meg a szignónkat, mert nagyon hasonlóak és nehogy félre értés legyen később. Persze kamasz fiúként egyikünk sem akart engedni.

Jonathant az első pillanattól kezdve nem kedveltem, állandóan sunyi képet vágott. Aztán egyszer csak el kezdtek róla pletykálni, állítólag szerelmet vallott Molly-nak. Vitt neki csokit és gyönyörű vörös rózsákat is. Ennek ellenére akkora megaláztatás érte, mint amennyire felkészült a vallomásra. Egoista lévén, biztos volt a dolgában, és egy ilyen mértékű megalázás után iszonyatosan dühös lett.

Harmincöt évvel később az álmomból rémálom lett. Hirtelen az összes levegőm elfogyott, a mellkasom szúrt, az ingemet markoltam, de senki nem volt már a közelben, mindenki a díszteremben beszélgetett, a morajuk alig szűrődött be hozzám.

A lány a képen Molly Ogden, Szívtörő Molly, az én drága Molly-m! Ordítani akartam, de csak nyöszörgésre futotta.

35 évvel ezelőtt:

Hetek óta dolgoztam egy festményen, amikor végre elkészült, azt akartam, hogy Molly mielőbb megnézze. Ezért késő délutánra találkozót beszéltünk meg a garázs előtt, ahol festettem.

A forgalmas út túloldalán állt, messziről is láttam piros szája huncut mosolyát. És alig vártam, hogy a karomba zárhassam, majd megnézzem az első reakcióját az elkészült alkotásomra.

Nagyon izgultam, le sem vettem róla a tekintetem, így a következő pillanat az agyamba égett. Valaki a tömegben nagyot lökött rajta. Molly előre lépett, le az úttestre, próbált nem elesni.

A nevét kiáltottam, a kezemet nyújtottam felé, hiába választott el jó néhány méter.

Megtalálta az egyensúlyát, hátrálni próbált, de akkor egy teherautó csikorgó kerekekkel átgázolt rajta.

– Úristen! A kislány! – kiáltott fel egy nő.

– Hívják a mentőket!

A tömeg zugolódva vette körül. A felfordulásra néhány autós megállt és odarohantak, hátha segíthetnek. A kocsik között cikázva futottam felé, de csak az összetört testét találtam. Óvatosan borultam rá életjelet keresve, de semmi. Máskor csillogó, kék szeme homályosan tekintett oldalra, oda ahonnan a nagy jármű érkezett. Egészen addig maradtam vele, amíg a mentősök el nem rángattak tőle.

Molly nincs többé! Nem beszélhetek vele, és a róla készült képemet sem láthatja. A szívem darabokra tört, úgy éreztem belőlem is elszivárog az élet.