Tini élet

Az utolsó csengetés visszhangja is elhalt. Az iskola mára befejeződött, már mindenkit haza engedtek. A homályos folyosón kellemes kis tavaszi szellő szállt. A fülembe súgta az új kezdet szavát, ígérettel, kalandokkal kecsegtetett. Picit megborzongtam, ahogy a csupasz karomat megsimította.

 – Azt hi… hi… hiszem meh… mehetünk. 

   Lili lépett ki az osztálytermünkből. Orrát dörzsölgette a bent rekedt tüsszentés miatt.     Felálltam, a hátamra kaptam a táskám, Lili már majdnem odaért a padhoz, mikor hirtelen mélyet szippantott a levegőből. Próbált elfordulni, hogy ne engem köpjön telibe, de a falba ütközött. A lendülettől és a kitörő tüsszentés erejétől lefejelte a szürke csempéket.

 – Lili! – kiáltottam félig hitetlenkedve és félig nevetve. 

   Megtántorodott, lábát keresztbe vetette. Már megint pisilnie kellett.

 – Basszus! Basszus! – Szipogott párat és tántorogva elindult a folyosó végén lévő WC felé.       Kuncogva mentem utána. Csak az én barátnőm képes ilyen szerencsétlen lenni, hogy bevágja a fejét egy hapci miatt és ha ez nem lenne elég, még kis híján be is vizel. Nem kellett volna annyit inni az órán, hiába szóltam neki, hogy most nem tartjuk meg a szünetet.

   Hangos káromkodás, ajtócsapkodás hallatszott ki. Beléptem a helységbe és az ajtófélfának dőltem, úgy beszéltem a csukott budiajtónak.

 – Ugye nem pisiltél be?

 – Nem. Csak pár csöpp.

 – Óh, az még nem vészes!

 – Úgy utálok ennyit tüsszögni! Allergiás vagyok erre a fehér szálló bizbaszra. 

   Valóban. Ma már vagy a huszadik hapcija volt, ráadásul állandóan orrot fújt. A helyzet azonban egy emléket hozott elő.

 – Emlékszel, amikor először mentünk önként és dalolva a Kalóz bárba?!

 – Jajj ne Ani!

 – Rohadt sokat ittunk. Aztán alighogy hazaindultunk téged hívott a természet. – felkacagtam, ahogy felidéztem az emléket. – Egy nyamvadt bokor mögé mentél. Én meg azt hittem simán megleszel. – Nem kerülhettem el a röhögő görcsöt, fuldokolva folytattam. – Erre részeges, rekedt hangon elkezdték kiabálni, hogy: „ Baszki! Nem húztam le a bugyiiim!

 – Ani fejezd be! – a WC fülke mögül elfojtottan jutott el hozzám hasztalan, de annál mérgesebb kérése. 

   Én azonban túlságosan belemerültem már a nosztalgiázásba. Nevetésem visszaverődött a magas mennyezetről, jobbra-balra dülöngéltem, közben a térdemet csapkodtam. Csak kacagtam és kacagtam.

 – És akkor én, Anonimus! – Színpadiasan mutattam magamra, bár a barátnőm nem láthatta. – Előálltam az év legjobb, legnagyszerűbb ötletével!

 – A lehető LEGROSSZABBAL!

 – Ami nem más volt, mint hogy: Vedd le!

 – ANI!! – kivágódott a WC ajtó.

   Lili dühösen, fogcsikorgatva meredt rám. Ajjaj, ideje futni! Hátráltam, de a sarkam beakadt a küszöbbe és a popómon landoltam. Vártam, hogy mindjárt két kéz esik neki a torkomnak, ehelyett csak dühödt léptek zúgtak el mellettem.

   Félve pillantottam hátra. Hiba volt! Vízsugár csapott az arcomba, nagyját le is nyeltem, de sikerült belélegeznem is. Végtelen hosszúnak tűnt a pillanat mire vége lett és nem kaptam többet. Azonnal friss levegő után kaptam, a szervezetem kétségbeesetten próbálta eltávolítani a nem oda illő vizet a tüdőmből.

 – Ezt a mesét még egyszer meg ne halljam! – Lili komoly arcát homályosan láttam magam előtt, a szememet teljesen elöntötték a könnyek. Pislogtam párat és ahogy kitisztult a kép éppen, hogy láttam Lili szemében megcsillanni a vidám játékosságot, ami persze hatással volt rám. Felállt és arrébb ment, de közben az számat kis ördögi vigyorra húztam.

 – Te pedig szót fogadtál és a parkban levetted a gatyád, aztán a bugyidat is amit végül kidobtál. A nadrágodat vissza kínlódtad magadra és így mentünk haza. Itt a vége fuss el véle. – a kéztörlő előtt állva, morogva nézett engem.

 – Fussál, mert most komolyan kicsinállak! 

   Nem kellett kétszer mondani. A nyakamba kaptam a lábam és sprinteltem…

Összecsapás

    Az elhagyatott raktárépületek közt síri csend uralkodott. A ritkán elhelyezett régi lámpák alig adtak világosságot este 11-kor.
    Összesen heten indultunk el, hogy lerendezzük a vitát a másik bandával, akik a mi területünkre jöttek garázdálkodni. Ezt persze nem hagyhatjuk szó nélkül.
Már nem egyszer verekedtem ilyen szituban, mondhatni eléggé rutinos lettem
benne. Nem hiába jöttem én, és nem hiába jött a másik hat társam. Mindannyian
tapasztalt bunyósok voltunk, nem csak a bejutásunkat, de a magas pozíciónkat is
kiharcoltuk az öklünkkel. Mi heten voltunk a főnök belső köre, akikre most rábízta
a betolakodók elsöprését.
    Mint a vándormadarak az égen, olyan háromszög alakzatot vettünk fel. Én mentem
elöl, mint harci vezető, az oldalamon a két legjobb barátom, Jack és Ray.  
    Jackkel hasonlítottunk egymásra mivel mind a kettőnknek fekete haja volt, ellenben
Rayével akinek aranyszőke tincsei széna kazalként állt. Mindig azt kaptuk, hogy mi vagyunk a Jin-Jang
megtestesülései, ami nem is volt olyan hülyeség. Jól kiegészítettük egymást és
ennek hála sok győzelmet tudhattunk a hátunk mögött.
 Most mindenki magabiztosan, vérszomjasan haladt előre, a leheletünk párává vált a
fagyos januári időben. A területen így is úgyis mi voltunk előnyben, még akkor is
ha az ellenfél gyorsan felmérte a terepet míg ránk vártak.
Már nem jártunk messze, ezért kiadtam az első parancsot.
- Timo, Jery! Másszatok fel a tetőre és onnan kövessetek!
- Igenis. – Leváltak tőlünk, majd elnyelte őket a homály, még a lépteiket sem lehetett hallani.
    Befordultunk egy raktár mögötti nagy placcra, ahol már ott voltak a vendégeink.
Csendesen fel sorakoztunk jó 30 méterre velük szemben. A másik csoport vezetője
tett felénk néhány lépést, majd gúnyosan így szólt:
- Áh! Hát csak eljöttetek, már kezdtünk azt hinni berezeltetek.
-  A mi területünkön azt csinálunk amit akarunk és akkor jövünk-megyünk amikor
akarunk. Nektek, behatolóknak szentírás a mi szavunk.
- Igen. De vajon meddig lesz ez így?! – Az egész csapatom kuncogni kezdett. Én
csak egy fél mosolyt engedtem meg.
-  Addig ameddig mi akarjuk! – néhány ellenség lekászálódott a rozsdás hordókról.
Rezzenéstelenül figyeltük őket, legbelül az összecsapásra készültünk.
- Hahaa! Nagyon biztosak vagytok magatokban, ez nem rossz. Néha! DE néha a
veszteteket okozhatja. Attól tartok a ma eset ilyen lesz! – ezzel támadásba lendült, 
társai rögtön csatlakoztak hozzá. 
    Ez puszta erőharc lesz, mivel 5-5 ellen. Továbbra sem mozdultunk, egy sötét
foltban maradtunk. 20 méter maradt, ők jöttek, mi álltunk mint a szikla. 15 méter,
a helyzet változatlan. 10 méter. Hátra fordultam és suttogva szóltam az
enyéimhez.
- Ezek csak hencegnek. Rendezzük le őket gyorsan, ahogy szoktuk aztán menjünk.
Ma estére új ágymelegítőm van. Hehe. – Cinkos vigyort vetettek rám.
- Héé! – hangzott mögülem egy dühödt hang.
„Tökéletes” gondoltam és visszapördültem és azzal a lendülettel előre vetettem
magam. 
    Pár futólépéssel átszeltem a megmaradt pár métert és öklömet magasba
lendítve csaptam az másik vezető arcába. Lassú volt így halántékon találtam, ő
pedig magát a földön. Körülöttem hasonló zajlott le, testek csapódtak egymásnak
vagy a betonnak, öklök találkoztak. Hörgések, morgások töltötték meg a
leheletünktől fehér párás levegőt.
    Ellenfelem hamar felpattant és egyből a fejem felé csapott, de hiába. Fürgén kitértem
minden ütése elől. Látva, hogy így nem fog tudni kárt tenni bennem hasba vágott,
de csak a kőkemény hasizmomat találta el. Fájt egy kicsit, de ezt még elviselhetőnek találtam. 
Hátra ugrottam, hogy lássam őt.
- Ma elbuktok! – sziszegte. Én csak jót mosolyogtam rajta és megmutattam milyen
egy igazi támadás. Egy villám lépés felé, ami kellő lendülettel szolgált bakancsos
lábamnak, hogy aztán tökéletesen gyomron találja. 2 métert seggen csúszva tett
meg, majd összegörnyedt és öklendezni kezdett. Odasétáltam, föntről nézem le rá.
- Ez eddig elég kevés volt barátocskám.
- Dögölj … khrr… meg! – erre a válaszom nem más volt, mint egy könyök a nyaka és a
válla találkozásába. Teste elernyedt, eszméletlenül puffant a fagyos talajra. A vezérüknek annyi.
Körbepillantottam, a többiek is jól haladtak, a másik romokban hevert.
Füttyentettem ami, a csata végét jelentette számunkra és azt, hogy legyőztem akit
kellett.
- Na menjünk srácok. Ti is menjetek majd haza anyucihoz, jó?! – cinikus
hangomba a győzelem édes büszkesége vegyült.
    Hátat fordítottunk a veszteseknek, megindultunk a bázis felé. Éppen hívni akartam
a tetőn lévő őrszemeket amikor egyikük a szemetes konténerbe zuhant. „Mi a
frász?”
- Owens! – fentről hallottam meg Timo ordítását. - Húzzatok el a gecibee!
A hátunk mögött mozgolódás támadt és, mint valami rossz rémálomban, legalább
kétszer annyian álltak ott mint előtte, bár a földön továbbra is fetrengetek
néhányan.
- A rohadékok! - vissza fordultunk és újra felsorakoztunk.
- Timo elment erősítésért. – súgta oda nekem Ray. Kék szeméből sütött a gyilkos
indulat. – Legyűrjük őket, Owens!
– Tudom. – megacéloztam magam.
Mindenki mondás nélkül tudta mit kel tennie. Kört alkottunk, hogy védjük egymás
hátát. Az ellenfél pedig körbevett, bezárt körülöttünk a gyűrű. A vezetőjük
feltápászkodott, úgy festett, mint egy csatt részeg ember, de a parancsában ott lapult az összes gyűlölete és vérszomja. 
– Adjatok nekik! Tapossátok el őket! 
   Azoknak pedig nem is kellett több biztatás,
nekünk rontottak.
   Igyekeztünk a lehető legszorosabban egymás mellett maradni, úgy hogy mégis
legyen némi hely a védekezésre. Súlyos, csontrepesztő ütéseket váltottunk. Párat
mi is kaptunk, de a támadóink rosszabbul jártak. „Remélem időben ideérnek”. Ugyanis
ha megbontják a körünket, akkor bajban leszünk és mindenki csak magára
számíthat.
    Szemem sarkából láttam mikor Ray-t csúnyán képen találták, a feje
hátrabicsaklott. A következő ütést amit bevinni kívántak neki én állítottam meg, és
visszaadtam a kölcsön kenyeret. Vér fröccsent a kezemre, de rohadtul nem
érdekelt ha egyszer a barátomat bántják. Kezdtem iszonyatosan bepöccenni.
– Talpnyaló Ray! Ennyit tudsz?! - fröcsögte az egyik köcsög. 
– A szádat befogod! – Kitörtem,megbontva a kört, de Ray ismert és azonnal a helyemre lépett.  
    A nyomorultak közé rontottam, az adrenalintól felpörögve ütöttem vágtam mindenkit ahol csak értem őket. Nyögéseik betöltötték a tudatom és némi
elégedettséggel töltött el. „MÉG! Szenvedjetek kutyák” Ordítottam teli torokból.  Elhajoltam egy vasrúd elöl, majd a támadómnak rohantam teljes
erőmből. A földre zuhantunk, a rudat elejtette, ami a lábak forgatagában el gurult. Újra
és újra az arcába vágtam, ajka felrepedt szeme vérben úszott. Csak őt láttam, arra a féregre összpontosítottam minden figyelmem. A Vadállat kiszabadult belőlem és semmi nem állíthatta meg! 
    A következő pillanatban éles fájdalom hasított a koponyám jobb oldalában. Csak
egy pillanatra akasztott meg aztán felpattantam, hogy szembe nézzek a szeméttel
aki fejen vágott. Néztem jobbra, balra de nem volt ott senki csak az ökölharc
tengere vett körül. Az ellenfelem a földön nyöszörgött, egyértelmüen harcképtelen állapotban. „Mínusz egy. Na hol a
következő?”
– ÁÁÁHH… 
   Fájdalmas ordítás tört fel a bunyó kellős közepéből.
– RAY! – Eszemet vesztve löktem mindenkit félre, nem foglalkoztam elhomályosuló
látásommal. Szédelegtem is, vagy nem tudom, de a nekem csapódó emberektől
cikcakkban haladtam előre. 
    Amikor odaértem a barátom a földön térdelt és a hasát fogta, alatta vértócsa terült el.
Felette pedig a betolakodók főnöke állt széles, elégedett vigyorral. Felpillantott rám, én pedig ott
álltam kikerekedett szemekkel, félőrülten. „Az ott Ray vére?!”
- Áh, Owens! Csak előkerültél. – újra játékba került a vasrúd és ezúttal a bordáimat
célozta meg balról. Nem birtam időben reagálni rá, hiába láttam. Iszonyatos fájdalom száguldott végig rajtam, kiáltásomat
tompán hallottam. Bal térdem a betonnak koppant, de ennél jobban nem adtam
meg magam. Alig maradt levegőm, minden kis mozdulatra erős fájdalom hullámzott
át rajtam. A világ sötétebb lett, kis fénypontok cikáztak a látómezőm határán. A
hangok nagyon messzinek tűntek, nehezen fogtam fel őket, de egyszer csak
bevillant a véres, görnyedő Ray képe.
    Megráztam a fejem, ami hiba volt, mert csak megszédültem tőle. Fejemet az ég felé
emeltem egyetlen mély levegőt vettem nyüszítve, majd fel tápászkodtam.
– Meg. Fizetsz. Te Rohadék. – minden szóért nagy árat fizettem. Még több
adrenalin került a keringésemben látva Ray sápadt, kétségbe esett arcát. 
    Mellettem győzedelmes pofát vágó testes fiú állt a vasrúddal. Bokán rúgtam, amitől
megroggyant közben mégis lecsapni készült, de én elkaptam a csuklóját és kicsavartam a
kezéből a vasdarabot. Újabb fájdalmas kiáltást hallott az éjszaka. Nem
tétováztam, megindultam Ray és a másik vezető felé, utóbbi szintén ezt tette. Felé
csaptam, azonban a karom nagyon gyengének bizonyult. Lendületesen pördültem egyet a
tengelyem körül a vasat lóbálva majd az idióta vigyorába vágtam. Azonnal eltűnt
előlem, én pedig odasiettem a földön eldőlt legjobb barátomhoz.
Felemeltem a fejét, szemében alig csillogott az életerő engem, eluralkodott rajtam a félelem. 
– Matt. – alig bírta kinyögni a nevemet. Szája sarkából egy vércsöpp gördült le.
– Ray! Tarts ki! – vettem a bátorságot és megnéztem a sérülését.
    Kezét a hasára szorította, de ennek ellenére folyt tovább a vörös folyadék. A vágás
elég mély volt és hosszabb, mint egy ember tenyere. Odanyomtam az enyémet is és
éreztem a lüktetést, ahogy a szíve dolgozik és próbál több vért juttatni a
szervekhez. Szája néma O-t formált, könnyek csorogtak le az arcán a szájából
szivárgó vérrel keveredve. „Megfog halni.” figyelmeztettet egy hang a fejemben, de
azonnal elhallgattattam. Meg kell valahogy mentenem a barátomat, nemsokára jön
segítség, még csak egy kicsit kell kibírni.
    Homlokomat az övének támasztottam, másik kezemmel az arcát töröltem le.
– Nem lesz baj. Rendbe fogsz jönni.
– Hrrgg.
– Ray! Tarts ki, nem kell sok. 
   Vért köhögött fel, előre dőlt, de megtartottam őt és
szorítottam a sebét. 
    Ekkor ördögi kacaj harsant fel a hátam mögül, a következő pillanatban a bal vállamnak csapódott valami, majd lefelé végig mart. Ray nekem dőlt ahogy egyik kezemmel elkaptam a támadóm csuklóját és megcsavartam. Szitkozódva elejtett egy kést. Csak ekkor éreztem meg a égető fájdalmat, a húsom szabadon találkozott a faggyal. A friss vágásból vér szivárgott, éreztem ahogy a pólóm hozzám tapad. Azonban ez sem tudott érdekelni, a saját fájdalmaimat is alig érzékeltem. Nyögve Rayt támogattam, de olyan volt már mint egy rongybaba.
– Héé! – szóltam rá remegő hanggal. Semmi reakció. – Haver ne aludj… el – a
levegőm el fogyott és a testem nem tudott újabb adagot beszippantani. A sötétség
visszatért a látóterem szélére. A fejem lüktetve fájt, a
vállamon a seb égetett, mint a pokol tüze.
    Két piros ruhás alak elhúzta tőlem Ray-t és lefektették. A vérem a fülemben zúgott,
elgyötört agyam amúgy sem dolgozta volna fel a hallottakat, ha egyáltalán
hallottam volna. Megpillantottam a betonon szétfolyó vörösséget. Hatalmas tócsa
volt, az én nadrágom is felszívott belőle rendesen. Forgott velem a világ, de egy
utolsó pillantást még vetettem Ray-re. A mellkasa vérfoltos volt, a hasa merő
vértenger, már nem folyt belőle semmi, ami kijöhetett belőle az ki is jött. Keze a
teste mellett ernyedten hevert, szeme fénytelen mered előre, arca szürke és teljesen kifejezéstelen. 
   Élettelen.
   Utoljára láttam a kék szempárt a kis rozsdafoltokkal. A következő pillanatban egy kéz
lecsukta a szemhéját. Fekete, műanyagot borítottak rá.
– Nem. – leheltem bele a fagyos levegőbe. Hang alig hagyta el a számat.
A testem égett, de érzetem a januári hideget ahogy a közelembe férkőzik és
magához von. Nem bántam. Ez itt az én végem is, nem vagyok hajlandó élni Ray
nélkül. Mélységből kapaszkodott fel a tény, hogy a barátom többé nincs. Lassan
töltötte meg az agyam. „ Ray meghalt. Ray nem fog rám nézni, Ray nem fog többet
hozzám szólni. Másokhoz sem. Rayjel nem fogunk együtt bulizni többet, nem fogjuk
a lányokat stírölni a bárpultról. Mindennek vége” A fekete fagy magával ragadott.
A világ megszűnt létezni számomra.